Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted,
Óh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged!
Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája:
Letűnt boldogságom sötét fejfájára.

Óh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek,
Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,
Lihegő ajkaim nem átkot szórnának
Csak örökre Téged, Téged csókolnának.

Óh, ha tudtad volna, mennyi dicsőt, szépet
Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked,
Nem törted vón' össze sóvárgó, bús lantom:
Elmerengnél sokszor annyi édes hangon!

Óh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot,
Mely elrabolt tőlem egy tündérvilágot:
Megtörne a szíved, megtörne a lelked,
El nem bírnád soha azt a nagy keservet!

Vándorlok kifosztva mindenből, mi drága,
Fenyeget egy élet sivár éjszakája...
Gyenge rózsatőről hova lett a rózsa?...
- Verje meg az Isten, ki letépte róla!

Minden megváltozott mióta ismerlek... a fogalmam az őszinte szerelemről.. új értelmet nyert.. újra elhiszem.. hogy létezik még olyan mint a mesékben.. hogy eljön értem a királyfi... fehér lovon.. <3 :)

“Nem tudjuk kimondani. szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom,
elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól,
Öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok,
mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek:
“Szeretlek!”
… Mi ez?! … Mi az, hogy “szeretlek”?
Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol!
Méltatlan a valósághoz!
Nem kellett volna kimondani!
Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit.
Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni,
fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos,
hatalmas, rémült, boldog, nyomorult…
A sejtjeim szomjaznak rád…
Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!…
De hol jön ehhez a szó, hogy “szeretlek”?!…
Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel.
És ez minden nagy élményünkkel így van.
Elmondhatatlanok.”