összeforrt lelkek.
2011.12.05. 20:35
- Nem tudjuk, hogy mi baja van –mondta a nővérke. – A teste teljesen egészséges, mégis egyre pusztul. Rövid időn belül a szíve meg fog állni. Nem tudunk rajta segíteni. Egyik orvos sem tudta megállapítani, hogy miért kezdődött meg nála ez az „önpusztító” reakció. – a nővér nagyot sóhajt, majd elhagyja a szobát. Egyedül hagyott engem és a látogatómat. Bár tudnám ki az… aki ilyen erősen zokogva szorongatja a kezemet. De én már soha nem fogom látni a napvilágot. A testem nem élhet tovább, lélek nélkül. Az agyam még működik, felfogja a kívülről érkező hanghatásokat és érzéseket. Valahol mélyen tudom, hogy miért kell meghalnom. Ha jobban meggondoljuk, hosszabb életre számítottam. Főleg mióta megtaláltam ŐT. És vele együtt a boldogságot. Bár ő sosem értette, nem is érthette volna, hogy mit is jelent nekem. Azt hiszem, a halálom sem fogja igazán megrázni. Talán már a nevemre sem emlékszik. De legalább Ő boldogan él tovább. Megtalálja majd azt a lányt, akibe majd beleszeret, és aki szül neki 2-3 gyermeket. És öregen egymás kezét szorongatva elmondhatják, hogy mennyire szeretik egymást. Igen. Ez egy boldog életnek mondható. Az, hogy más is szerette ŐT nem fog számítani. Ő boldog. Más nekem sem számít. Így nyugodtan mennék a túlvilágra. De nem tudok. Mert mégis van valaki, aki itt ül az ágyamnál. És zokog. Nem értem. Nem tudom, ki lehetne az. Senkivel nincsen olyan mély és őszinte kapcsolatom, hogy félne elveszíteni. Most nagy kérdés, hagyjak hátra mindent és aludjak el csenden örökre, vagy szedjem össze azt a kevés megmaradt erőmet és akarjak-e még élni? Nehéz ezt eldönteni mikor tudod, hogy aki a legtöbbet jelentette neked az életben már nincs veled. Nehéz döntés. De mégis talán érdemes azért az egy emberért is ismét élni. Bár ha csak árnyéka is leszek régi, vidám, szeleburdi önmagamnak, akkor is. Neki nem akarok fájdalmat okozni.
Még jó sokáig gondolkozhattam ezen. Gyorsan teltek el a percek és az órák. A végén arra lettem figyelmes, hogy a sírás elhallgatott. A vendégem felállt a székéről óvatosan arrébb rakott engem az ágyon és bebújt mellém. És úgy ölelt, mint Ő régen. Olyan illata volt. Éreztem a testének a melegét, a bőre puhaságát. Éreztem, ahogy levegőt vesz és megrázkódik, és ismét sír. Elkeseredett, szomorú, reményvesztett sírás volt ez. Nem lehet, nem lehet, ilyen nincs. - mondogattam magamban… Lehet, hogy Ő az? Lehetetlen. Elhagyott. Nem kellettem neki. De mégis olyan erős az érzés. Tudnom kell. Tudnom kell, hogy ha ő az!! Minden erőmet összeszedve halkan nyöszörögve kimondtam: „Ki vagy te?” A látogatóm hirtelen megriadt. Éreztem, hogy rám néz és elkezdte puszilgatni az arcomat.
- Kicsim! Kicsim! Én vagyok az! Kérlek, ne haragudj. Kellesz nekem! Ne halj meg! Élj velem boldogan tovább! Nem hagyhatsz egyedül. Meghalnék nélküled. Te vagy az életem! – hangja elcsuklott. Minden erőmet összeszedve kinyitottam a szemeimet. Ő volt az. Ott feküdt mellettem és sírt. Kétségbeesetten kapaszkodott belém. Néztem a kisírt, piros, bedagadt szemeit. Még mindig imádom azt a szempárt. Főleg azt, ahogy rám tudott nézni. És az arcát és a száját, a hangját mindenét. Hogy lehet egy embert ennyire szeretni? Hogy lehet valakihez ennyire ragaszkodni? És miért? Miért pont hozzá?
- Kicsim! Kicsim! Én vagyok az! Kérlek, ne haragudj. Kellesz nekem! Ne halj meg! Élj velem boldogan tovább! Nem hagyhatsz egyedül. Meghalnék nélküled. Te vagy az életem! – hangja elcsuklott. Minden erőmet összeszedve kinyitottam a szemeimet. Ő volt az. Ott feküdt mellettem és sírt. Kétségbeesetten kapaszkodott belém. Néztem a kisírt, piros, bedagadt szemeit. Még mindig imádom azt a szempárt. Főleg azt, ahogy rám tudott nézni. És az arcát és a száját, a hangját mindenét. Hogy lehet egy embert ennyire szeretni? Hogy lehet valakihez ennyire ragaszkodni? És miért? Miért pont hozzá?
Rengeteg kérdés keringett még a fejemben, de a karjaimban szépen csendben elaludtam. Sokkal jobban voltam mikor felkeltem másnap reggel. Tudtam, hogy érdemes élnem. Mert van valaki, akiért minden reggel mosollyal az arcomon kelhetek, és akihez bármikor fordulhatok. Aki ott van velem. Jóban-rosszban. És nem hagy el. Nem tudom megmondani pontosan mikor, de mi eggyé váltunk. A szívünk és lelkünk elválaszthatatlanná vált. És éppen ezért nem is tud élni a másik nélkül. <3
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://dreamorreal.blog.hu/api/trackback/id/tr283441019
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Amiable 2013.04.26. 22:30:56
Szia :) Tetszenek az írásaid, szépen fogalmazol. :) Tudom, hogy ez elég régi bejegyzés, de én annak a "szempárnak" a színét hiányoltam, szerintem elég személyiségfüggő tud lenni :) Mindenesetre szívesen olvasom a bejegyzéseidet.
dreamorreal 2013.05.19. 22:36:55
Szemszínt igazából azért nem írtam bele, mert úgy sokkal szubjektívabb lenne. Így viszont, szerintem könnyebben bele tudják magukat élni az emberek.:)
Zoli Varga 2013.06.03. 22:22:26
@dreamorreal Ezt megcsípted. Személy szerint én is az olyan "művek" híve vagyok, amibe az olvasó bele tudja élni magát, persze ez nem jelenti, hogy csak ilyet kell írni, sőt kellenek a személyes dolgok is. Na ez most eléggé kioktatásnak tűnik, de hidd el, nem annak szántam. Csak így tovább! :)
Utolsó kommentek