Eljön az az idő, amikor fel fog tűnni, ha a tükörbe nézel, hogy az a csillogás, ami egykor a szemedben volt, már régen eltűnt. Már nem úgy látod a világot, mint egykor, már nem várod a csodákat, pusztán a sivár és kopár tényeket látod, amik villámként képesek átcsapni rajtad. De téged ez már cseppet sem izgat. Tudod nagyon jól, hogy ez a világ sajnos ilyen. Nem fogsz megbízni senkiben, és ezzel azt is képes vagy őrületbe kergetni, akit valójában szeretsz. Az ifjúkori szerelem már rég a múlté. Nem fog annyira lelkesíteni semmi a világon, mint régen, mert tudod, hogy semmi sem olyan fontos és nagyszerű, mint azt egykor hitted. A világ meghal benned, és vele halsz te is.Megölted a lelked egy tollvonással.

Néhány perccel később már az ágyamban feküdtem, és megadóan vártam, hogy a fájdalom végül leterítsen.
Amikor megérkezett, valósággal megbénított: mintha egy óriási lyukat ütöttek volna a mellkasomon, azon át kirángatták belőlem valamennyi létfontosságú szervemet, én meg itt maradtam a soha be nem hegedő, tátongó sebbel, amelynek pereme még mindig lüktet és vérzik, akármennyi idő is telt el azóta. Az eszemmel tudtam, hogy a tüdőmnek valószínűleg semmi baja, de azért zihálva kapkodtam levegő után, forgott velem a világ. Feltehetőleg a szívem is vert egész idő alatt, de nem hallottam a pulzusom lüktetését, és úgy éreztem, a kezem elkékült a hidegtől.Összegömbölyödtem, és átkaroltam a bordáimat,nehogy széthulljak. Kétségbeesetten próbáltam belekapaszkodni a bénaságomba, a tagadásba,de nem sikerült.
És mégis, úgy tűnt, túl tudom élni ezt is. Tudatomnál voltam, éreztem a veszteség fájdalmát amely a mellkasomból sugárzott szét, és pusztító hullámokat küldött a végtajaimba és a fejembe -de el tudtam viselni. Túléltem. Nem mintha a fájdalom gyöngült volna az idők folyamán,hanem mintha én erősödtem volna hozzá, hogy el tudjam viselni.