Olyan kicsinek,jelentéktelennek,elveszettnek és szerencsétlennek érzem magam...
Idegennek érzem magam a világban. Nem tartozom úgy igazán sehova. Akármennyire is szeretnék... Az emberek elidegenedtek egymástól. Nem ismerni már fel a valódi emberi személyiség elemeket. A megértést. A megbocsátást... Valószínűleg engem neveltek félre. Mert én próbálok segíteni mindenkinek ott ahol tudok. Manapság ez már a lenézendő kategória. Bár én tudom sajnálni azokat akik engem tartanak félreneveltnek. Azért mert normális értékrenddel rendelkezem...

“Nem tudjuk kimondani. szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom,
elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól,
Öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok,
mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek:
“Szeretlek!”
… Mi ez?! … Mi az, hogy “szeretlek”?
Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol!
Méltatlan a valósághoz!
Nem kellett volna kimondani!
Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit.
Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni,
fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos,
hatalmas, rémült, boldog, nyomorult…
A sejtjeim szomjaznak rád…
Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!…
De hol jön ehhez a szó, hogy “szeretlek”?!…
Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel.
És ez minden nagy élményünkkel így van.
Elmondhatatlanok.”